Személyes élmény és művészeti vonatkozás a demenciáról
A nagyanyám a halála előtti időszakban demenciával is küzdött. 1,5 hónapig élt nálam, én gondoztam ebben az időszakban. Ajándék volt ez a szoros együtt töltött idő, tele szeretettel és persze teherrel is. Az éjszakák voltak a legnehezebbek, a sötétséggel mintha az elméjére is homály borult volna. Zaklatottá vált, az édesanyjához akart menni, magában beszélt, dörömbölt a falon, és nem ismert meg ilyenkor. Az ágyát körülsáncoltam, hogy ne másszon le, ne próbáljon megindulni, hiszen lábra állni ekkor már nem tudott, és rácsos ágya sem volt. Többször riadtam az éjszaka közepén halk nyöszörgésére, valahogy mégis lemászott az ágyról, embert próbáló erővel tolta arrébb a sáncot, és méltatlan körülmények között feküdt a padlón, végtagjai a kerekesszékébe gabalyodva. Kétségbeesve gondolkodtam azon, hogy fogom a földről felemelni törékeny testét. Jól emlékeztem az erős asszonyra, aki gondosan összeválogatott outfittjében, makulátlan kosztümjében, deuerolt frizurával és emelt fővel viseli az élet kihívásait. Most pedig egy magatehetetlen, elborult elméjű öregasszony volt, aki ilyenkor éjszaka nem mindig ismert meg. Bár tudtam, hogy nem a bosszantásomra mászott le az ágyról, álomból ébredve még ösztönösebb a reakció, így hát dörmögtem az orrom alatt, zsémbeltem, hogy már megint nincs nyugodt éjszakánk. Ahogy rendeztem az ágyát, egyszer csak azt mondta nekem, "Zsuzsikám, nem vagyok normális." - a kitisztult elme felismerése fájdalmasabb volt annál a méltatlan állapotnál is, amiből összeszedtem a padlóról. Önnön megbolondulásunkkal szembesülni a legnehezebb lehet. Megöleltem, puszit adtam neki, ágyba fektettem, betakartam, ahogy ő tette azt gyerekkorunkba, mikor a húgommal olykor nála aludtunk. És a mondata, és közben a kétségbeesés az arcán még most, évek múltán is velem van. – Ez az én legmeghatározóbb tapasztalatom a demenciáról.
Mondják, a demencia csak a környezetnek rossz. Dehát emlékeink, múltunk, tapasztalataink összessége vagyunk, mindez az identitásunk része. Ha ez elveszik, mi magunk is elveszünk. Ez az önarcképsorozat William Utermohlentől származik, akinél 1995-ben Alzheimer-kórt diagnosztizáltak.
1967-ben a tekintete olyan élő! 1996-ban egy ablak mögé tette önmagát, ahonnan értetlen arckifejezéssel néz ki. Következő évtől a vonásai egyre elmosódottabbak, 2000-ben egy sötét paca az arca üres tekintettel. Úgy tűnik, az is szenved, akinek épp elveszőben vannak az emlékei, önmaga…
Székely Zsuzsanna - művészetterapeuta