Egy francia falu: sorozatajánló művészetterápiás szempontból is

Az évadok egy francia falu lakóinak életét kísérik végig a II. Világháború idején a német megszállástól a háború utáni időszakig, majd az utolsó évad elkalauzol 40-50 évvel későbbre, hogy bemutassa a fontosabb szereplők utóéletét, esetenként időskorát is. Ha érdekel ez az időszak, remek korrajzot lehet kapni nagyon sok szempontból (világnézetek sokszínűsége, nők társadalmi helyzete, gyereknevelési elvek, divat stb. stb.). A sorozat remek jellemábrázolásokat vonultat fel, szerencsére semmi nem fekete vagy fehér, és ugyanúgy találkozni emberséges német katonával, aki a náci birodalom áldozata, mint ahogy antiszemita, a nácikkal lojális franciákkal, de az ellenállók, a munkaszolgálat elől erdőben elbújó fiatalok és kommunisták is megjelennek a sorozatban. Nincs gonosz és nincs jó, emberi sorsok vannak, pillanatnyi döntések életre (vagy halálra) szóló következményekkel egy olyan korszakban, amikor a legegyszerűbb helyzetek is morális kérdésekké válnak. Közben persze megy az élet, szerelmek, betegségek, vállalkozások... Számos pszichológiai aspektusa van, és külön tetszik, ahogy az utolsó évadban a családi titkok, az elhallgatott traumák okozta transzgenerációs hatásokat is megjeleníti a háború idején kisgyermek szereplők felnőtt életében. Még azt is megpendíti, milyen gyerekkor áll egy-egy jellemfejlődés mögött. Klasszikus csatajelenetek nincsenek, a holokauszt borzalmaiból is csak annyi jelenik meg, amennyit egy francia falu érzékelhetett belőle. Az utolsó rész közben már tudtam, hogy újra meg fogom nézni pár év múlva, mert rengeteg rétege van. Tartalmas, súlyos, elgondolkodtató, de nem hatásvadász, és nagyon-nagyon emberi.
És néhány művészetterápiás vonatkozás, némi spoilerezéssel. Hortence, a polgármester csapodár felesége, aki előbb egy kollaboráns francia rendőrrel szűri össze a levet, majd egy náci tiszt szeretője lesz, elkezd rajzolni, festeni. A háború végével, mikor már túl van szerelmeken, kínzáson, árulásokon, elfogatáson, megéli azt, hogy majdnem kivégzik, majd nyilvánosan megalázzák, fokozatosan jelennek meg nála a paranoid téveseszmék. Közben folyamatosan alkot, többnyire önarcképeket. Szép nő, különleges vörös hajjal, világító szemekkel, csinos ruhákkal, és a festményein is gyönyörű. Mintha a háború és traumák káoszában az identitását keresné az önarcképek alkotással. Betekintést nyerhetünk a kor pszichiátriai ellátásába is: hidegvizes fürdők és elektrosokk, ágyhoz kötözések, és persze a háború utáni élelmiszerhiány közepette éhezés... Semmi nyoma pszichoterápiának vagy bármilyen más - mai fejjel is annak tartott - terápiának, tanácsadásnak, csoportfoglalkozásoknak...
A sorozat időben ugrik pár évtizedet, és az idős Hortencet látjuk egy sokkal barátságosabb intézményben, ahol egy kedves nővér újságolja az őt látogató férjnek, hogy "jól van, mostanában sokat alkot". A férj kiállítást szervez neki, ahol a falon lóg a sok önarckép. Egyzser csak a semmiből előveszi egykori náci SS-tiszt szerelme tökéletes portréját, és ragaszkodik hozzá, hogy kerüljön ez is a kiállított képek közé, mert "ez ad mindennek értelmet". Egy háborús bűnös arcképe, akivel bántalmazó kapcsolatban élt, akivel a sors elválasztotta őket egymástól, ezért az idő távlatából idealizálttá vált a férfi is, a kapcsolat is. A kiállítás végül nem valósulhatott meg, és Hortence élete is tragikus véget ért.

Székely Zsuzsanna művészetterapeuta